- Írta: Kordos Szabolcs
- Fotó: Huszár Dávid
- Olvasási idő: 5 perc
Keserűvíz, édes élet – a csodálatos Saxlehner-palota
Részlet Kordos Szabolcs (Huszár Dávid fotóival) című nagysikerű „Egy város újabb titkai – Budapesti legendák, legendás budapestiek” című könyvéből.
Saxlehner András története igazi hollywoodi forgatókönyv-alapanyag: a tengerentúlon bizonyára már filmek tucatjait forgatták volna a sztoriból. A mágnás nevét manapság kevesen ismerik, pedig Saxlehner – alig néhány év alatt – a világ legismertebb magyar márkáját építette fel. A Hunyadi János keserűvizet Brazíliától Dél-Afrikáig, az Egyesült Államoktól Indiáig ismerték és itták az emberek. Népszerűsége csúcsán, 1913-ban tizenötmillió palack fogyott a vízből. A Rubik-kockát leszámítva talán azóta sem volt olyan hazai brand, amely ekkora nemzetközi ismertségnek örvendett volna. Mindez egyetlen embernek volt köszönhető: Saxlehner Andrásnak, akinek a vizet a vakszerencse sodorta az útjába, ő pedig azonnal meglátta benne a lehetőséget.
A keserűvíz-milliárdos palotája az Andrássy út 3. szám alatt áll, a Deák tér közvetlen közelében. Kívülről bárki megcsodálhatja – a turisták előszeretettel fényképezik is a kaput őrző fáklyás alakokat. Huszár Dávid fotós kollégámmal pedig különleges lehetőséget kaptunk arra, hogy bejárjuk a palota legszebb részeit, és saját szemünkkel győződjünk meg a Saxlehner család egykori gazdagságáról.
Az épület 1885-ben készült el, abban az évben, amikor a Sugár utat Andrássy útnak nevezték el. Az exkluzív helyen fekvő telek annyira drága volt, hogy a város már attól tartott, senki nem veszi meg, és így – szégyenszemre – foghíjasan adják át a magyar Champs-Élysées-t. Utolsó pillanatban aztán megérkezett Saxlehner, és letette a készpénzt. A vízmágnás ebben sem volt kispályás, mint ahogyan a luxus terén sem! Magát az épületet Czigler Győző tervezte, akinek – többek között – a Széchenyi Gyógyfürdőt is köszönhetjük. A belső terekről a kor szokásos nagyágyúi gondoskodtak: Róth Miksa az üvegablakokról, Thék Endre az asztalosmunkákról, Jungfer Gyula a kovácsoltvasakról, Lotz Károly pedig a freskókról.
Nem kevesebb mint négyszáz négyzetméternyi freskóval borított falfelület fogadja a palotába betérő látogatót, az első emeleten pedig egy tízszobás, kivételesen jó állapotban megmaradt luxuslakosztály található. Ebben éltek Saxlehnerék. A családfő aligha lehetett szerény ember: minden falfelületen, sőt a freskókon, valamint a kovácsoltvas tárgyakon, kandallókon is lépten-nyomon felfedezhető az SA, valamint a feleségére, Emíliára utaló SE monogram. Ha az embernek rááll a szeme, több tucat ilyet talál az épület minden szegletében. A luxuslakás egészen lenyűgöző látvány. Részben a szerencsének, részben pedig a restaurátorok gondos munkájának köszönhető, hogy szinte az eredeti pompájában fennmaradt. A nagypolgári fényűző életérzést elősegítették a selyemtapéták, a faragott és intarziás faburkolatok, a hatalmas velencei csillárok és a carrarai márványból készült kandalló. Emília asszony szerette a muzsikát: a zeneterem mennyezetét kedvenc alkotói, Bach, Beethoven, Haydn és Mozart portréi díszítik.
Fotós kollégámmal valósággal kapkodtuk a fejünket. Minden négyzetcentiméteren akadt valami látnivaló, belsőépítészeti izgalom, gyönyörűen kidolgozott díszítőelem. A Lotz-freskók stílusosan a fürdőzés és a víz szépségét mutatják be – rengeteg formás női kebel segítségével. A legizgalmasabbak azonban azok a részletek, amelyek első ránézésre nem tűnnek fel: ilyen például a faburkolat mögé rejtett széf, vagy a szekrénynek álcázott étellift. Az ablakok és a roletták automata nyitószerkezetei a mai napig működnek. Ahogy mondani szokás, ezekben az építményekben még volt anyag, nem pár évre tervezték őket.
Míg a család az első emeleti, versailles-i hangulatú lakosztályban élt, a földszinten irodák voltak, a többi lakást pedig nagypénzű bérlők vehették birtokukba. Maga Saxlehner András nem sokáig élvezhette a pompát: néhány évvel a palota átadása után, 1889-ben elhunyt. A Thüringiából származó Saxlehner családban finoman szólva is nagy hagyománya volt a posztókereskedelemnek. Ezzel a foglalkozással kereste a kenyerét András ükapja, nagyapja és édesapja is. A família tagjai ráadásul előszeretettel házasodtak más posztókereskedő családokkal, így az 1815-ben Kőszegen született Saxlehner Andrásnak nem kellett sokáig bújnia a pályaválasztási tanácsadót.
A fiatal posztókereskedő aktív tagja volt a magyar ipart támogató Honi Védegyletnek, itt ismerkedett meg Kossuth Lajossal, aki bátorította, hogy nyisson üzletet Pesten. A meglehetősen furcsa nevű Fekete kutya posztóbolt a Váci utcában várta a vásárlókat. András üzlettársa a fivére, Sámuel volt. A biznisz szépen fejlődött, azonban a kereskedő magánélete tragikus fordulatot vett. Felesége, Erzsébet, háromévnyi házasság után, fiatalon elhunyt. A férfi 1854-ben nősült meg újra, választottja Pelikán Emília lett, aki tizenhét év alatt kilenc gyereknek adott életet, közülük négy fiú és két lány érte meg a felnőttkort. Úgy tűnt, hogy elődeihez hasonlóan Saxlehner András is tisztes jólétben, posztókereskedőként vonul majd nyugdíjba, az üzletet pedig idővel fiaira hagyja. 1862-ben, egy szép napon aztán betért egy gazda az üzletbe, és András élete hatalmas fordulatot vett. A gazda, bizonyos Bayer József arra panaszkodott, hogy földet vett a budai Dobogó-hegy déli oldalában, azonban az ott fúrt kútból származó víz nem jó semmire, keserű, mint a rettenet, az állatai nem isznak belőle, vagy ha mégis, az még rosszabb, mert hasmenésük lesz tőle.
Saxlehner András nem tanult geológiát, azt azonban ő is hallotta, hogy néhány évvel korábban, a közeli Kelenföldi-fennsíkon, a mai Szent Imre Kórház területén keserűvizet találtak. Belevetette magát a kutatásba, és arra jutott, hogy ha valóban gyógyvízforrások bújnak meg a föld alatt, az hatalmas üzleti lehetőségekkel kecsegtet.
Saxlehner András megvette a földet a gazdától, és negyvennyolc évesen hihetetlen elánnal vetette bele magát az új feladatba. Nem aprózta el, nem óvatoskodott: rögtön nagyban gondolkodott. Hitt a megérzéseiben és az aprólékos tervezés erejében. A boltot a testvérére hagyta, és egyetlen évvel azután, hogy Bayer gazda átlépte a küszöbét, az üzletember három kúttal elkezdte a kitermelést az Örsödi-völgyben, a mai Kőérberki és a régi Balatoni út között. Már az első évben évi negyvenezer palackot hoztak forgalomba a Hunyadi Jánosról elnevezett keserűvízből. 1864-ben már kilencvenkilencezer palackot, 1869-ben háromszáznégyezret dobtak piacra. 1885-ben nem kevesebb mint hetven kút működött. Addigra kétszázötven munkásnak és családjaiknak adott megélhetést a Hunyadi János nevét viselő keserűvíz, amelynek két hatóanyaga a glaubersó és a keserűsó volt. Az üzemben előbb vezették be közvilágítást, mint a budapesti utcákon, a föld alatt pedig hatalmas medencék segítették a professzionális kitermelést. Még saját tűzoltóság is működött itt tizennégy főállású tiszttel. Saxlehner András óriási összegeket fektetett az üzletébe, a legmodernebb technikát használta, és minden tekintetben újító volt.
A mágnás legjobb ötletének kétségkívül az exportálás 1869-es elindítása bizonyult. Ez a merész lépés bombasztikus sikert hozott, a magyar piac néhány éven belül már eltörpült a nemzetközi kereslet mellett. A keserűvíz a Monarchia igazi terméke volt: az üveg cseh volt, a dugó és a zárókupak osztrák, a víz pedig természetesen magyar. Megszületett a híres reklámmondat is: „Az egész világ használja, az egész világnak használ.” Nem volt ebben semmi túlzás: Dél-Amerikától Indiáig tényleg a fél világ a magyar vizet nyelte emésztési bántalmaira.
Saxlehner nemcsak a piacon, hanem területileg is terjeszkedett, megvásárolta a környező telkeket, az üzemet pedig saját, két és fél kilométeres vasútvonallal kötötte össze a kelenföldi pályaudvarral. „Palaczktöltő” készüléket szabadalmaztatott, amely óránként (!) tízezer üveget volt képes megtölteni a keserű nedűvel. Thirring Gusztáv 1900-ban megjelent tájékoztatójában így ír a technikáról: „A töltési folyamat mechanikus úton történik. Mivel emberi kéz a vízzel érintkezésbe nem jut, a kezelés tisztasága és szabatossága a legnagyobb tökélyre van emelve. A telep mintegy 200 épületből áll, s a munkások száma 600. Évi forgalma 5-6 millió palaczkra rúg”.
A tiszta termelés mellett az egykori posztókereskedő a multinacionális marketinghez is értett: ő volt az első a hazai impresszáriók között, aki leszerződött egy londoni céggel, és nemzetközi reklámkampányt indított. A víz egészségügyi leírásait több nyelven is elérhetővé tette, sőt, jó érzékkel neves orvosokat és vegyészeket kért fel, hogy írjanak rövid ajánlót a termék kedvező hatásairól. A szóróanyagok szerint a víz „székrekedésnél, étvágytalanságnál, elhájasodásnál, vértódulásnál, érelmeszesedésnél, aranyér bántalmaknál” segített, de különösen alkalmas volt „soványító kúráknál” is.
A cég virágzásának csúcspontján New York egyik felhőkarcolóján is megjelent a magyar ital reklámja és hozzá a szöveg: amikor a kakas reggelt hirdet, igyon Hunyadi János keserűvizet! Kutatásom során a következő angol nyelvű reklámszövegre bukkantam: „In the morning, before rising or while dressing, the best time to take Hunyadi János.” (Reggel, még felkelés előtt, vagy öltözködés közben a legjobb Hunyadi Jánost inni.) A mindent elsöprő sikert látva egyre többen fúrtak kutakat Budán, azonban egyik cég sem bírt versenyre kelni Saxlehner üzemével. A konkurenciát az egykori posztókereskedő felvásárolta vagy lesöpörte a színről. A vetélytársaknál sokkal nagyobb gondot okozott a nemzetközi szintű hamisítás: Saxlehner állítólag főállású ügyvédeket alkalmazott, hogy árgus szemmel figyeljék, hol bukkannak fel kamuüvegek.
Saxlehner András hihetetlen energiával dolgozott, ám a legendás munkabírása mintha 1889-re megcsappant volna. Érezte ő is, hogy gyengül, ezért stílusosan egy fürdővárosba, Karlsbadba indult a feleségével vízkúrára, azonban útközben a vonaton rosszul lett, és egy bécsi szállodában elhunyt – halálát valószínűleg egy tüdőgyulladás szövődménye okozhatta. Bár az alapító örökre elaludt, fő műve napról napra tovább nőtt. Felesége, Emília állt a kormánykerékhez, de fiai, Andor, Árpád, Kálmán és Ödön is mind részt vállaltak a munkában. Londoni és New York-i képviseletet alapítottak, ezeket egy-egy fiú igazgatta. Az egyik gyerek emellett Belgium, a másik pedig Finnország tiszteletbeli konzulja lett. Az aranykorban a Saxlehner család története összefonódott más neves famíliákéval is: Kálmán egy Haggenmacher-lányt, Emmát vette el. (A malomiparos és sörgyáros Haggenmacher családról, amelynek palotája szintén az Andrássy úton épült fel, a könyv egy másik fejezetében mesélek.) Az első világégés előtt már tizenötmillió palackot adtak el a keserű magyar vízből, azonban a háború hatalmas csapást jelentett az ország és a vállalat számára is. A kereslet megcsappant, és már soha nem tért vissza a korábbi szintre.
Maga a palota 1938-ig még a család birtokában maradt, ekkor a legtöbb Saxlehner elhagyta az országot, ingatlanaikat pedig eladták. Az új tulajdonosok a Gyáriparosok Országos Szövetségének és a bélyeggyűjtőknek adták ki a lakást, majd 1972-től egészen 2012-ig a Postamúzeum működött itt. Részben ennek is köszönheti az épület, hogy elkerülte a szocialista időkben szokványos „darabolást”, a hatalmas terek bontatlanul megmaradhattak az utókornak. Jelenleg is sokat dolgoznak a szakemberek az épület állagának megóvásán, jövőbeli hasznosítása pedig még kérdéses. A háború után az egyik régi üzlettárs újraindította a termelést, majd az államosítást követően a Vízkutató és Fúró Vállalat vette át a telepet. Ma a XI. kerületi Keserűvíz utca és Gyógyvíz utca nevei emlékeztetnek az egykori telepre, amelynek főbb épületei a ma is állnak, sőt maga a Hunyadi János keserűvíz is kapható – igaz, valamivel kisebb piacon, mint a huszadik század elején.
